Az amerikai fiú

Szóval, ahogy mondtam, van néhány szabály, amit tudnod kell, amit mindenkinek tudnia kell. Tehát először is: az igazi hősök sohase majréznak. Érted, sohase! Tehát:

1. szabály: Nem szabad félnem, szóval legalább tízszer meg kell néznem a Péntek 13-at egyedül, hogy megedződjek.

2. szabály: Nem szabad, hogy már az elején lássák rajtam, hogy nem félek semmitől, csak azután mutatom meg, kivé is váltam valójában, ha már nem tudnak legyőzni. Azért addig is éjszakánként majd légpuskával járom a falu utcáit, és aki rosszban sántikál, az nem jut messzire. IV. fejezet 4. rész

Naná, hogy a filmekben mindig minden sokkal könnyebben megy, mint a valóságban. Naná, hogy ott eltelik tíz perc, és már kolttal vagy tomahawkkal az oldalán, egy tehénfoltos ló nyergében vágtat a főhős az égigérő sziklák vagy az égigérő fák között, de itt nemcsak pöttyös Pimpa-ló meg fegyver nem terem egyik pillanatról a másikra – még azoknak se, akiknek munkásőr a faterjuk –, de úgy látszik, hogy még egy tanévnyi iskolai takarékbélyeg-vásárolgatás is kevés ahhoz, hogy az ember legalább egy olyan új, banánüléses cangával gazdagabb legyen. Pedig egy hűséges és gyorskerekű hátas megszerzése lehetne az első igazi lépés, anélkül hogy a francba kezdjen az ember új és szabad vadnyugati életet? Az amerikai fiú IV. fejezet 1. rész

Miután hazafelé indultam a boltból, az járt a fejemben, hogy jó lenne meghalni. Mert hiába képzeltem el olyan frankón, hogy a Feri megvéd, miután alaptalanul lopással gyanúsított az a bunkó Komár Géza az ABC-ben, hogy a Feri harci színekkel az arcán olyan rendíthetetlenül megáll a felvágottas pult előtt, mint Gojko Mitic az Osceolában kezében a rászáradt vértől vörös pengéjű tomahawkjával. Legalább úgy vagy talán még vagányabban, mert tőle még az is ki telt volna, hogy lefőzze a Gojkot.

Feriék kalandjai III. fejezet 4. rész

Sajnos nemcsak a felnőttekben kellett csalódnunk, de magunk miatt is lett okunk a szégyenkezésre, mert végül nemcsak helikopter és zászlófelvonás nem volt Feri temetésén, de mi is beálltunk az árulók sorába. Rohadtul. Bár eredetileg úgy terveztük, végül mégse az otthon készített predátoros pólóinkban meg a gondosan, farmeresen kivagdalt mackónadrágjainkban mentünk el az amerikai fiú temetésére. Én nem mertem, Sanyát meg félútról rángatta haza az apja, hogy öltözzön fel rendesen, mert ő nem fog valami koszos hippit nevelni a fiából.

II. fejezet 5. rész

Jól tudtam, miről beszél. Én is dühös voltam, úgy éreztem: átvertek. Most már kétségtelen volt, hogy minden felnőtt, aki csak él ezen a Földön – kivéve persze nagymamát – hazudik. Ettől a végtelenül keserű felismeréstől már nemcsak a falu meg a mi Amerikánk között, de bennem is legalább akkora űr tátongott, hogy még Han Solo űrhajója, az Ezeréves Sólyom se tudta volna átrepülni. Még akkor se, ha a Solo kapitány a legjobb csempész a naprendszerben, meg segít neki az a nagydarab szőrős barátja, akit Csubakkának hívnak. Mert ez még nekik is nagy falat lenne. De akkor mit szóljak én? Hisz mégis csak gyerek vagyok még.

II. fejezet 2. rész

Végre befejeződött ez a hosszú út, hatodikas hősünk mostantól a maga útját járja. 

A kézirat 1.0-ás változata, ha jól számolom a napokat, kb. 2 éve készült el. Arra, hogy végre átrágjuk, tisztázzuk az egészet, sajnos soha nem volt elég időnk. Munka, rohangálás, aztán megint munka... Sajnos általában a saját dolgokra jutott mindig a legkevesebb idő. Tegnap délután azonban a Montenegro étteremben végre befejeztük az utolsó három fejezet átnézését is Marci barátommal. (Délelőtt még nem hittem volna, hogy sikerülni fog, mert 11 körül megcsináltam otthon életem legrosszabb süteményét, amitől konkrétan majdnem elhánytam magam, így még a túlélés is kétséges volt, nemhogy a szöveggondozás)...