Sajnos nemcsak a felnőttekben kellett csalódnunk, de magunk miatt is lett okunk a szégyenkezésre, mert végül nemcsak helikopter és zászlófelvonás nem volt Feri temetésén, de mi is beálltunk az árulók sorába. Rohadtul. Bár eredetileg úgy terveztük, végül mégse az otthon készített predátoros pólóinkban meg a gondosan, farmeresen kivagdalt mackónadrágjainkban mentünk el az amerikai fiú temetésére. Én nem mertem, Sanyát meg félútról rángatta haza az apja, hogy öltözzön fel rendesen, mert ő nem fog valami koszos hippit nevelni a fiából.
II. fejezet 5. rész
Az a hülye Kucsa tanárbá tartotta a gyászbeszédet. Ő is frankón úttörőnek öltözött. Aztán végig csak arról szónokolt, mekkora veszteség érte a 6468-as számú Petőfi Sándor Úttörőcsapatot, az iskolát, na meg a Magyar Népköztársaságot, mert ő még soha nem látott olyan precízen elkészített periszkópot, amilyet a Feri csinált technikaórán. Mert meglehet, hogy égetnivaló rossz gyereknek gondolta mindig, de abban az alkotásban, a pontosan fűrészelt furnérlapokban, a remekül összeillesztett fa- és tükörelemekben ő meglátott valamit. Valamit, ami több volt, messzebbre mutatott, mint amit addig Feriről, a 6. C, de leginkább az egész iskola réméről gondolt. Aztán mikor már kezdett kásássá válni a hangja, mert annyira belelovalta magát a technikaórák gyönyörűségeinek ecsetelésébe, hirtelen hatalmas szél támadt. A hangszórók rögtön iszonyatos síron túli vinnyogással gerjedni kezdtek. Mintha a Hegylakó követelné az igazságot elhunyt barátunknak. Kucsa titokzatos, misztikus szavakat bömbölt az elektrotechnika szakkörre járó nyolcadikos fiúknak, amik éppúgy lehettek gonosz, alvilági erőket megidéző varázsigék, mint számunkra ismeretlen szakkifejezések. Így telt el néhány végtelenül hosszú perc. Mindenki csak állt némán az orkánban. A gyerekek fehér ingben, koruknak megfelelő színes nyakkendőkkel, a felnőttek fekete ruhában. Senki nem szólt egy szót sem. Kucsa tanárbá minden eredmény nélkül felváltva szidta és fenyegette a hangosítást kezelő srácokat, ők pedig egyedül annak köszönhették életüket, hogy a szél nyomában hatalmas cseppekkel hideg, tavaszi zápor is érkezett. Mindenki rohanni kezdett hazafelé, egyedül mi maradtunk ott Sanyával, szégyenkezve, megalázva. Akkor arra gondoltam, talán jobban tennénk, ha meghalnánk mi is.
Azóta csak a patakpart van nekünk, meg a közös nagy hallgatások, s az a kimondhatatlan űr bennem, amit még Hánszóló űrhajója, az Ezeréves Sólyom se tudna átrepülni. Még akkor se, ha a Szóló kapitány a legjobb csempész a naprendszerben, pluszba meg még segít is neki az a nagydarab szőrös barátja, akit Csubakkának hívnak. Mert ez még nekik is biztosan nagy falat lenne, rohadtul nagy, az tuti.
Tetszett? Csatlakozz hozzánk! Klikk: Az amerikai fiú a fészbukon
