Hétfő van, fél hét lesz nemsokára. Van még nyolc percük, hogy megérkezzenek. Átfutom az utoljára begépelt soraimat, mentem a munkát, majd elégedetten hátradőlök: ma este nem hagyok félbe miattuk semmit. Tudom, nincs az a baleset, az a tragédia vagy természeti katasztrófa, ami meggátolhatná őket abban, hogy most is időben érkezzenek.
Sok minden elmondható róluk, de a kitartásuk egyértelműen méltó az elismerésre. Egyedül talán csak az apokalipszis szabotálhatná heti látogatásukat, ennek a veszélye azonban úgy tűnik, nagyjából nullához közelít, ők legalábbis biztosak voltak a dolgukban, amikor úgy köszöntek el legutóbb, hogy „találkozunk egy hét múlva!", ha pedig azt mondták, akkor úgy is lesz. Tényleg hiszik, hogy őket nem érheti meglepetés. Ráadásul, ha a mainál korábbi dátum szerepelt is volna a mennyei tervekben, akkor arról nyilván szóltak volna, már csak azért is, hogy én is érzékeljem, milyen égi összeköttetésekkel rendelkeznek. De nem szóltak.