Hétfő van, fél hét lesz nemsokára. Van még nyolc percük, hogy megérkezzenek. Átfutom az utoljára begépelt soraimat, mentem a munkát, majd elégedetten hátradőlök: ma este nem hagyok félbe miattuk semmit. Tudom, nincs az a baleset, az a tragédia vagy természeti katasztrófa, ami meggátolhatná őket abban, hogy most is időben érkezzenek.
Sok minden elmondható róluk, de a kitartásuk egyértelműen méltó az elismerésre. Egyedül talán csak az apokalipszis szabotálhatná heti látogatásukat, ennek a veszélye azonban úgy tűnik, nagyjából nullához közelít, ők legalábbis biztosak voltak a dolgukban, amikor úgy köszöntek el legutóbb, hogy „találkozunk egy hét múlva!", ha pedig azt mondták, akkor úgy is lesz. Tényleg hiszik, hogy őket nem érheti meglepetés. Ráadásul, ha a mainál korábbi dátum szerepelt is volna a mennyei tervekben, akkor arról nyilván szóltak volna, már csak azért is, hogy én is érzékeljem, milyen égi összeköttetésekkel rendelkeznek. De nem szóltak.
Furcsa, eleinte borzasztóan idegesítettek, most pedig már magnószalagról játszott mondataik hiánya ejtene kétségbe. Az a megdöbbentő megingathatatlanság, ami belőlük árad. Az, hogy úgy tűnik, amit mondanak, úgy is gondolják, higgye bárki bármekkora butaságnak. Valahogy észrevétlenül részévé váltak képregényszerű mindennapjaimnak, legfőképp pedig a hétfőimnek. És megkérdőjelezhetetlen, hogy ügyesen csinálták, titokban épültek be, ahogy az Elmex-gélben lévő mindenféle izék a kopott zománcú fogakba.
Múlt héten történt meg először, hogy azon kaptam magam, még napokkal később is felidézem legutóbbi közös negyedóránkat, húsz percünket. Rá kellett döbbennem - amellett, hogy van valami végtelenül bosszantó és megunhatatlanul szórakoztató esetlenségükben, a váratlan kérdéseim okozta zavarukban, hogy egyáltalán nem érzékelik, mikor kérdezek tőlük valamit komolyan, esetleg fapofával hülyeségeket -, megjelent bennem valami új érzés is velük kapcsolatban. Egy új érzés, méghozzá a tiszteleté. Persze sok-sok mindent olvastam már róluk, hallottam már tőlük, sok olyan dolgot, melyek jelentős hányada valami nagyon elhibázott és megkérdőjelezhető bibliai hermeneutikán alapul (szerintem), ráadásul olyan távol áll az én krisztológiai és szoterológiai ismereteimtől és elképzeléseimtől, hogy világaink között elképzelhetetlennek tűnik szinte bármiféle átjárás, mégis irigyelni kezdtem őket kitartásukért és meggyőződésükért. Azért a kitartásért, amit a sok vissza- és elutasítás, a napi tíz, húsz, ötven „egyáltalán nem vagyok kíváncsi a baromságaitokra!" sem tud megtörni. Azért a megingathatatlan meggyőződésért, ami áthatolhatatlan falat emel közéjük és az általam feltételezett valóság közé.
A harmadik találkozásunk végére aztán feladtam a látogatásaik miatt érzett bosszankodást, megtehettem volna előbb is, de túlzottan makacs voltam hozzá. Ráadásul egyszerre három különböző dolog küzdött bennem odáig egymással. Először is mérges voltam magamra, mert szívesen elküldtem volna őket a francba már az elején, de a szüleim udvariasságra kondicionálták, így természetesen nem tettem. Másodsorban rettenetesen dühös voltam rájuk, mert utálom, ha kisgyereknek gondolnak, azért pedig még inkább, ha meg is próbálnak annak megfelelően kezelni, ahogy egy kisgyerekkel teszik a buta felnőttek, ergo: kioktatnak, kiokosítanak, elvégre hülye vagyok. Harmadszor pedig ott élt bennem a vágy, hogy megfigyeljem őket, hogy belemenjek ebbe a szituációs játékba.Különös, hogy az ember mennyire fegyvertelennek érzi magát, ha a kaputelefonba beszélő ember ezredszerre sem ért abból, hogy most nem érek rá, hanem megkérdezi tőle újra - lassú víz partot mos, tartja a mondás -, hogy „mégis mikor fogok"? Mindezt véletlenül sem számonkérő hangsúllyal teszi, hanem egyszerűen, gyakorlatiasan. Ráadásul hiába nem érek rá, hiába nem akarom beengedni, ez számára nem jelent akadályt, csak mondja-mondja a mikrofonba. Ha jól emlékszem, ötször adtam meg új időpontot, ők pedig mindig eljöttek pontosan, mindig, újra meg újra. A végén már úgy éreztem, tartozom nekik néhány negyedórával, ezért úgy egy hónapja - ha hibáztam is - beengedtem őket a lépcsőházba. Nem túlzottan mélyen a ház belsejébe, a mi lakásunk a földszinten van. Az újságról szerencsére hamar leálltak, úgy látszik, hogy „a valóban öltönyt hordanak-e még a földműveléshez is az újjá teremtett világon az üdvözültek?" kérdéskörről érezhették, hogy ingoványos talaj.
Ma negyedszer jönnek, beengedem őket a kapun, majd megállunk az ajtóban. Hagyom, hadd mondják, a szavaik csak kevéssé érdekelnek, inkább azt figyelem, ahogyan szólnak. A maguk furcsa és robotszerű módján őszinték, nekem pedig hiányzik az őszinteség. Az elején azt írtam, hogy részévé váltak képregényszerű mindennapjaimnak, annak a képregényszerű valóságnak, amelyben egyre több James Bond, összeesküvés és titok van. Annak a valóságnak, amelyben celebbé vagy szuperhősökké válnak a politikusok, az ország legnagyobb lapjai egyszerre nevezik ugyanazokat a személyeket koncepciós per áldozatának és hazaárulónak, annak a világnak, amelyikben az, amit az ellenfelek mondanak egymásnak, kapásból hazugság, aki meg velem egy oldalon áll, az soha ne szóljon kritikusan. Annak a valóságnak, melyben már szinte semmiről sem lehet tudni, hogy pontosan ki és miért mondja.
18:32. Mikor már azt hinném, titokban mégiscsak megtörtént Krisztus második eljövetele, én pedig hiába gondoltam, hogy a Jelenések könyvében lévő „minden szem meglátja őt" valóban némileg nagyobb nyilvánossággal bíró eseményt jelent: csengetnek. Felkelek a számítógép elől, inget és nadrágot húzok kényelmesen, gatyában mégsem fogadhatom a menetrend szerint érkező vendégeket. Nem kapkodok, felesleges. Része ez is a rituálénak. Tudják, hogy nem sietek, én meg róluk, hogy bosszantóan türelmesek. Nem csengetnek kétszer, nem kezdenek kopogtatni, várnak. Beengedem őket húsz percre, negyedórára a lépcsőházba, nem azért, mert tudni szeretném, hogy mit mondanak, hanem azért, mert róluk legalább elsőre is tudom, hogy mit akarnak.
vélemény, politika, közélet, Magyarország 2011
a tárca eredetileg a Bárka folyóirat online változatának tárcarovatában jelent meg.
