"23 éves vagyok. 19 éves korom óta dolgozom, munka mellett diplomáztam le. Azon kevesek közé tartozom, akik ilyen idősen önálló egzisztenciával rendelkeznek, a saját keresetem pedig elegendő arra, hogy függetlenül bárkitől képes legyek közepes életszínvonalon eltartani magam, illetve - némi nadrágszíj-meghúzással ugyan - fenntartani egy 70 nm2-es albérletet. Anyagilag, egzisztenciálisan és szellemi érettség szempontjából is késznek érzem magam arra, hogy családot alapítsak. Erre a vágyam és az igényem is megvolna, azonban mégsem valószínű, hogy megtörténne a közel jövőben.

Egyetlen gyermek vagyok. Édesapám fizikai munkásként dolgozott már születésemkor is, ahhoz képest, hogy egy vidéki kisvárosban éltünk, kiemelkedően jól keresett. Édesanyámat a gondozásom miatt otthon töltött idő után nem vették vissza a munkahelyére, így apu maradt az egyetlen kereső a családban. Anyu nagyon tisztelte aput, ezért minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy férje minél kényelmesebb, tisztább, otthonosabb lakásba térjen haza munka után. Az étkezések mindig másodpercre apu igényeihez voltak igazítva. Ha apu aludt, néma csendben csináltunk mindent a lakásban, mert apu keményen dolgozik, hogy eltartson minket. Mindent apu igényeinek és szája ízének rendeltünk alá.

Ötéves korom körül kezdődtek a gondok. Apu munka után egyre többet maradozott ki a munkatársakkal egy-két sörre. Anyu rendkívül megértő és támogató volt, apunak ki kell eresztenie a fáradt gőzt a kemény munka után. Anyu sajnos még mindig nem talált állást annak ellenére, hogy mindent megtett, számos új végzettséget szerzett. Ma is sokat viccelődünk azon, hogy egy parti römit gond nélkül le lehetne játszani a bizonyítványaival. Apu kimaradozásai aztán egyre hosszabbak lettek. Több idő, több sört jelentett. Végül mindennapossá váltak a kocsmázások. 7 évesen már egyből felismertem, mikor hazudik apu „hivatalos ügyet”, hogy elmehessen  kocsmázni. Ilyenkor az ajtó becsapódása után ránéztem anyura és csak annyit kérdeztem: „Kocsmába ment, ugye?”. Anyu nem akart hazudni, csak szomorúan bólintott. Ekkor még anyu se merte kimondani, hogy ez már alkoholizmus.

Az alkohol következményeként apu amúgy sem túl érzelmes személyisége megváltozott, egyre ridegebb és agresszívabb lett. A családi barátokkal való találkozások először ritkultak, majd teljesen elmaradtak. Ők sem szívesen tették ki magukat annak, hogy a jó szórakozást apu minősíthetetlen viselkedése tönkretegye. Nem tudom őket ezért hibáztatni, mi is szégyenkeztünk. Az iskolatársaimat már reflex-szerűen csak akkor hívtam meg magunkhoz, ha tudtam, hogy apu dolgozik.

Időközben apu viselkedése új elemeket is fölvett: a pusztítást. Nem tudom emlékeznek-e iskoláskorukból a Hét krajcár című novellára. Az anya játékot csinál a gyermekével abból, hogy úgy kell a pénzérméket összekeresni a házban ahhoz, hogy egy darab mosószappant tudjanak venni. Sosem felejtem el azt az estét, amikor mi is ilyet játszottunk, csak nálunk a játék nem a pénzérmék kereséséről szólt. Egész este azon viccelődtünk, hogy hogyan lehet a meszelt falról a ráfröccsent vért eltüntetni. Apunak kellett volna értem jönnie az iskolába, mert anyu tanfolyamon volt, de elfelejtett, így két óra iskola előtt történő várakozás után egyedül mentem haza. Amikor apu meglátott a nappaliban, olyan haragra gerjedt, hogy úgy képen törölt, hogy eleredt az orrom vére és ráfröccsent a falra. Ez volt a köszönés.

Anyu még mindig nem tudott elhelyezkedni. Gondolom túl nagy meglepetést nem okoz, hogy időközben apu a családi pénzügyek fölött teljesen átvette az irányítást. Ekkora már az összes barát kikopott mellőlünk, ahogy a rokonság nagy része is. Minden családi ünnep rettegéssel telt, vajon idén milyen botrány lesz: felborított, földhöz vágott karácsonyfa? Apu utált minden ünnepet, ez volt a jelszava: „Minek örömködtök?”. Pusztításának sok minden áldozatául esett. Egyszer anyu nem azt főzte, amit ő enni szeretett volna.  A fővésben lévő tésztát tartalmazó lábast – benne a forrásban lévő vízzel – kihajította a csukott ablakon. Iskolás éveim rettegéssel teltek. Egyszer úgy nekilökött az üvegajtónak, hogy az hosszában kettérepedt. Talán 17 lehettem, amikor úgy földhöz vágta a számítógépet, hogy az darabjaira törött. Fellökte a szekrénysorom vitrines elemét, ami szintén úgy összetört, hogy már nem volt érdemes javítani. Olcsó, rossz minőségű bútorlapokból összeszerelt szekrénysor volt, de én nagyon szerettem. Apu egyszer egy gázpisztollyal tért haza a kocsmából, ami házilag meg volt buherálva. Nem tudtuk, hogy milyen sérülést tud okozni, de nem is voltunk rá kíváncsiak. Anyai nagymamámnál töltöttük az éjszakát, rettegve, de ez nem volt sok segítség, tekintettel arra, hogy mama a szomszédban lakott. Ma sem értem, hogy hogyan tudtuk végigcsinálni azt az éjszakát balhé nélkül.

Apu többször is nekifutott az addikciós kezelésének. A középiskolai ballagásom előtt én mentem el neki inget venni, hogy be tudjam vinni neki az elvonóra. Az elvonóról jött ki a ballagásomra és oda is ment vissza. Amikor „gyógyultként” elbocsátást nyert az intézményből, a buszról leszállva az első útja nem haza vezetett, hanem a kocsmába. Az alkoholizmus miatt depresszió és pánikbetegség alakult ki nála. Mindezek megnehezítenek – és az esetek többségében megkeserítenek minden együtt töltött percet.

Ahogy már írtam, anyu folyamatosan képezte magát, így végül sikerült is elhelyezkednie. Sőt, az egyik tanfolyam végén javasolták neki, hogy tanulja tovább szakmáját a felsőoktatásban. Anyu így is tett. Abban az évben, amikor én érettségiztem, ő államvizsgázott. Anyu diplomázása után elkezdett sokkal jobban keresni és hamarosan én is munkába álltam. Egy munkahelyi átszervezés jó lehetőséget biztosított arra, hogy a szüleim szétköltözzenek.

A különválás után sem szűntek meg a problémák. Amikor anya szervezte a költözést és már megvolt a lakás, ahova költözik, apu elé állt és közölte vele a pontos címet, hogy „Tudom, hogy ide költözöl!”. Akkor még anyu sem tudta fejből a pontos címet és nem is mondta meg senkinek. Továbbra is rettegésben teltek a napok. Már külön éltek, amikor betöltöttem a 19-et. Születésnapomra aputól egy búcsú SMS-t és egy önakasztást kaptam ajándékba, így a születésnapom megünneplésének az estéje azzal telt, hogy a szomszéd megyéből hívtam felváltva a rendőröket és a mentőket, hogy menjenek ki, ha kell, törjék rá az ajtót. Az volt a szerencse, hogy az első próbálkozás során elszakadt a kötél, így a rendőrök időben kiértek és kórházba szállították.  Dolgoztam és vizsgaidőszak kellős közepén jártam. Mivel a család számomra azt jelenti, hogy törődünk egymással, bármi is történjék, a vizsgaidőszak-munka egyszerre történése ellenére is hetente háromszor esténként 90 km-t utaztam oda-vissza, hogy 20-20 percet bent legyek nála, bevigyem neki azt, amire szüksége van. Egyszer sem köszönte meg. 20 éves koromban a házasságot hivatalosan is felbontották.

Apu a mai napig arra próbál használni, hogy rajtam keresztül édesanyámat bántsa, büntesse a válásért. Amikor a jelenlegi albérletemben meglátogatott és meglátta, hogy egy régi típusú aprócska televíziókészülékem van, felhívta anyut, hogy ezért a gyereket óvodába is kár volt járatni, nemhogy főiskolára. Folyton anyu fejéhez vágja, hogy persze, csak addig volt jó, amíg a pénze kellett, amint megvolt a diplomás bér – amit azért kaphatott meg, mert ő kitaníttatta a feleségét (ez sem igaz így, anyu spórolta ki a tandíjat miután munkát talált, apu akkor már többet ivott el, mint amennyit a keresete a saját megélhetésén felül fedezett volna) – akkor már nem volt szüksége rá. Az alkohol mára teljesen tönkretette, hamarosan ápolásra lesz szüksége, ami az én felelősségem lesz, és aminek eleget is fogok tenni.

Ezeken a dolgokon, a mindennapi rettegésen semmit sem javított volna, ha van 2-3-4 testvérem, csupán nehezebbé tette volna a leválást és több személy gyermek- és kamaszéveit változtatta volna félelemben töltött időszakká. Tudom, szerencsésnek mondhatom magam, a mi „családon belüli erőszakunk” meglehetősen egyszerű és könnyed a legtöbb elszenvedő család megpróbáltatásaihoz képest, azonban jelentős hatással volt rám. A levelem elején azt írtam, sok szempontból készen érzem magam a családalapításra, de mégsem fog megtörténni, mert a történtek nem adnak lehetőséget egy hosszú távú, bizalmon alapuló, jól működő párkapcsolat kialakítására. Amint a partneremnél felfedezek akár egyetlen egy olyan tulajdonságot, gesztust, szófordulatot, nézetet, amely az apámra emlékeztet, azonnal menekülőre fogom.

Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat, 24 órában ingyenesen hívható telefonszolgálat családon belüli erőszak áldozatainak

06-80-20-55-20, www.bantalmazas.hu

Persze, lehetnének más opcióim is, pl. egy gyanútlan férfit „behúzok a csőbe” és fizettetem vele a gyerektartást 18-23 évig, de ilyen etikátlan dologra nem vagyok képes és szerintem ezt nem is nevezhetjük családnak. Amíg a családon belüli erőszakkal szemben nem történik jelentős és hatékony társadalmi, állami fellépés, addig folyamatosa gyártjuk a hozzám hasonló sérült fiatalokat, akik nagyon nehezen vagy egyáltalán nem fog menni a családalapítás. Varga Úrnak igaza volt, valóban van összefüggés a családon belüli erőszak és a gyerekszám között, de így, ebben az összefüggésben, ahogy én leírtam.

Meddig akar még ez az ország áldozatokat, sérült fiatal felnőtteket, új generációs erőszaktevőket gyártani?

Szeretném, ha az emberek látnák, hogy még egy olyan „könnyedebb” esetben is, mint az enyém, milyen el nem múló hatásai vannak a családon belüli erőszaknak. Szeretném, ha végre a társadalomkutatók, a szociológusok is felszólalnának az ügyben, ha kiderülne, hogy azok a gyermekek, akik családon belüli erőszakban nőttek fel, a saját családjukban milyen arányban váltak áldozattá, erőszaktevővé vagy éppen kései családalapítóvá, vagy voltak képtelenek a családalapításra. Szeretném, ha végre megpróbálnák azok az emberek megérteni, akik voltak elég szerencsések ahhoz, hogy nem éltek családon belüli erőszakban, hogy ez nem emancipációs kérdés és nem is valami szélsőséges feminista mozgalom hóbortja. Szeretném, ha legalább néhány embert meg tudnék győzni arról, hogy ezzel törődni kell, mert hatással van az életünkre. Szeretnék a hivatalok kezében olyan eszközöket látni, amelyek segítenek hatékonyan és időben fel tudnak lépni. De leginkább azt szeretném, ha azok, akik jelenleg az erőszaknak kitéve élnek, ki tudnának lépni ebből, ha a társadalom támogatná őket ebben, ha kisebb lenne rajtuk a kilátástalanságból fakadó súly. Hány olyan család lehet az országban ma, melynek tagjai hozzám hasonló dolgokon mennek keresztül és még csak fel sem ismerik, hogy erőszak áldozatai?

Tisztelettel: Éva"

A blog szerkesztőinek lábjegyzete: Volt egy Varga, volt nagy felháborodás, voltak civilek, politikusok, akik felháborodtak. Voltak olyan politikusok is, akik most felháborodtak, miközben korábban, amikor tehettek volna valamit, nem tettek semmit sem. Voltak, akik ezt az egész problémát jelentéktelennek minősítették, voltak, akik férfi és nő ellentéteként próbálták magyarázni. Volt egy meghátrálás, aztán volt szavazás, ami végül azt hozta, hogy a BTK-ba bekerül a csbe. Ez utóbbi fontos, persze leginkább elvi szempontból, hiszen az állam ezzel kinyilvánította formálisan, hogy nem tartja elfogadhatónak a családon belüli erőszakot, DE a fejekben ettől még nem lesz változás. Ettől még az eljáró rendőr, a bíró, az orvos, a szomszéd nem feltétlenül fog másként tekinteni erre a problémára, pedig kellene. Ez az egész dolog valójában arról szól, hogy egyetlen ember se tehesse meg, hogy vissza él erejével, "hatalmával" családtagjaival szemben. Hogy bánthassa, megalázhassa, meggyötörhessen, tönkretehesse csak azért, mert ő az erősebb, okosabb, ő keres jobban. Ez pedig nem férfi vagy nő kérdése, hanem emberségé és tisztességé. Senki nem fordíthatja el a fejét. Bárki lehet áldozat: nő, gyermek, idős, sérül, beteg személy vagy éppen férfi, mert ilyen is előfordul, ha csak ritkább esetben is.

Kedves Éva, köszönjük a levélét!