Életem első kézimeccse, ráadásul élőben az újvidéki kézi EB-n. Kár lenne tagadnom, 90 perc alatt sok-sok minden átértékelődött bennem. Magyarország-Spanyolország 24-24.
Régóta szó volt róla, hogy elmegyünk egy délvidéki utazásra, a barátaim pedig ragaszkodtak hozzá, hogy a Kézilabda EB-re időzítsük a dolgot. Nekem nem volt kifogásom ellene, bár számos hibám közül az egyik - sokak szerint - legmeghatározóbb, hogy nem nézek sportközvetítéseket. Élőben meccseket meg pláne nem. (OK, a foci vb néhány mérkőzését megnéztem, volt, ami tetszett is, de ennyi.) Valahogy nem volt közöm különösebben soha a sporthoz, egyedül a futáshoz, túrázáshoz de az meg ugye más kategória, pláne szurkolói szinten. Szóval félve indultam el a többiekkel. Paráztam rendesen, hogy mi lesz. Annyira ciki lett volna, ha mindenki őrjöng körülöttem, rólam pedig kiderül, hogy mennyire nem tudok mit kezdeni magammal. Hogy megmaradok külső szemlélőnek. Szkeptikus voltam. Érdekel a kézilabda egyáltalán? Jól fogom érezni magam? És előjöttek a legalapvetőbb emberi kérdések is persze: mit jelent számomra, hogy magyarnak születtem?
