Életem első kézimeccse, ráadásul élőben az újvidéki kézi EB-n. Kár lenne tagadnom, 90 perc alatt sok-sok minden átértékelődött bennem. Magyarország-Spanyolország 24-24.
Régóta szó volt róla, hogy elmegyünk egy délvidéki utazásra, a barátaim pedig ragaszkodtak hozzá, hogy a Kézilabda EB-re időzítsük a dolgot. Nekem nem volt kifogásom ellene, bár számos hibám közül az egyik - sokak szerint - legmeghatározóbb, hogy nem nézek sportközvetítéseket. Élőben meccseket meg pláne nem. (OK, a foci vb néhány mérkőzését megnéztem, volt, ami tetszett is, de ennyi.) Valahogy nem volt közöm különösebben soha a sporthoz, egyedül a futáshoz, túrázáshoz de az meg ugye más kategória, pláne szurkolói szinten. Szóval félve indultam el a többiekkel. Paráztam rendesen, hogy mi lesz. Annyira ciki lett volna, ha mindenki őrjöng körülöttem, rólam pedig kiderül, hogy mennyire nem tudok mit kezdeni magammal. Hogy megmaradok külső szemlélőnek. Szkeptikus voltam. Érdekel a kézilabda egyáltalán? Jól fogom érezni magam? És előjöttek a legalapvetőbb emberi kérdések is persze: mit jelent számomra, hogy magyarnak születtem?
Aztán elkezdődött a meccs. Az első 5 perc végén már 3-mal mentek a spanyolok, úgy éreztem, simán megkenik a magyar csapatot, innen már nem lesz túl izgalmas. Nem volt túlzottan jó érzés. Aztán megtörtént a csoda, bennem és a pályán egyaránt. 3:1 aztán 3:2 ! (A kurva életbe, de jó volt!) Kezdték összeszedni magukat a mieink (MIEINK!) és bár nem értek nagyon ehhez a sporthoz, de úgy láttam, éreztem, hogy küzdenek, mint az állat. Ekkor már én is iszonyatosan lelkesedtem. Aztán átvette a magyar csapat a vezetést, miközben a német bírók, akik annyira hasonlítottak egymásra, mintha valahol Berlin környékén klónozták volna őket, rohadtul ellenünk fújtak. (Ezt nem az elfogultság mondatja velem, a meccs után egy étteremben egy francia szurkológárda is mondta, hogy nagyon nem volt fer.) Aztán a második félidőben fokozatosan elolvadt az előnyünk, a támadásaink már arról szóltak, hogy egyenlíteni tudunk-e. Amikor a végefelé két gólosra nőtt a spanyolok előnye, már meg akartam halni, folyt rólam a víz. A hangom meg már rég teljesen elment. Aztán mégis felzárkóztunk, de az utolsó pillanatban (második félidő 29:58?) ellőtt labdánk mellément. Halál! Halál! Halál! Előbb, mikor még azt hittünk megvan: óriási üvöltés, amikor kiderült, hogy mellé pillanatok alatt totális enerváltság. A spanyol csapat nem csak boldog volt, de kárörvendően ünnepelt. Aztán kiderült, hogy szabálytalankodtak Szöllősi Szabolcs ellen, a totál nedves tenyeremet a nadrágomba töröltem. 30:00kor kaptunk egy utolsó lehetőséget: hetes. Amit Császár Gábor bevágott. A spanyolok lefagytak, én kevésszer voltam olyan boldog életemben.
Magyarország-Spanyolország: döntetlen. Azt hittem, hogy furcsa lesz ez az egész, de felejthetetlen élmény volt életem első, ráadásul élőben nézett meccse. Büszke voltam, büszke vagyok, hogy a mienk mit tettek. Azok az emberek, akikkel egy nyelvet beszélek, és akik, ha nem is egy országban lakunk (a válogatott jelentős része külföldön játszik) , de mégis a honfitársaim. Hogy mennyi büszkeség, kitartás volt ezekben az emberekben. A meccs első 5 perce után már én is ordítottam, és azt hiszem, a végére sokkal gazdagabb lettem. Disziz dö bigining of dö bjutiful frendsip.
Tegnap életem első kézimeccsén megtapasztaltam néhány órára, hogy valójában mit is jelent büszke magyarnak lenni. Nem azzal, hogy másokat utálok, hanem azzal, hogy a mieinkért izgulok, imádkozom. Úgy magyarnak lenni, hogy nem valakinek (mindenkinek) az utálata, a világfájdalom és a harag, hanem a mieink szeretete az, ami büszkévé tesz.
Talán sokan gondolhatják, hogy mocskos hazaáruló, idegenszívű senki vagyok, ha elmondom, soha nem értettem azt, hogy valaki mitől lehet büszke például hazája történelmére, egykori eredményeire, szóval olyan dolgokra, amikhez semmit nem tett hozzá, amiknek soha nem volt részese. Ráadásul választania se kellett, itt született meg, onnantól pedig már nem volt mit tenni. Kicsit hasonlított ez a a Soproni Sörgyár reklámjaira, amikben azt mindják, hogy: "Magyarként mindig van mire büszkének lennünk!" (remélem, pontosan idézem), mert hogy ennyi elég, bevillan néhány dolog, amit történelem órán tanultunk aztán már kész is. Ne értsen félre senki, számomra fontos a patriotizmus és - talán lényegesen jobban - annak lokális változata. Szeretem a magyar nyelvet, szeretem ezt az országot (kevésbé a magyar mentalitást, ami engem is jellemez), borzasztóan fontosnak tartom (tartanám) az összefogást közösségi, települési, régiós, országos szinten. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy a magyarok különbek más népeknél, egyszerűen azért, mert idetartozom, vannak olyan dolgok, amik összekötnek a többiekkel, ha pedig érzelmektől mentesen gondolkodom: például nekem is érdekem, hogy minőségi helyi termékeket vásároljak, mert a pénz itt marad, hogy jó legyen az oktatás, mert az később gazdasági szinten is meghozza gyümölcsét, hogy építsem a közösséget, a falut, az országot - függetlenül és messze-messze a politikai játszmáktól - , mert az nekem is jó. Persze ideának hangzik ez, de komolyan gondolom, csak így lehet előrejutni.
Szerintem valami ilyesmi lehet a jófajta hazaszeretet, amitől nem félni kell, hanem gyakorolni.
Saját képek is készültek, otthon majd felteszem. Pénteken Francia-Magyar, basszus, már nagyon várom.
Ha hozzánk hasonlóan te is úgy érzed, hogy ideje lenne, ha végre a hazaszeretet nem negatív előjellel rendelkező kifejezés lenne, ha te is szorítsz a fiúknak, akkor csatlakozz hozzánk a fészbukon! Klikk: Az amerikai fiú a fészbukon
