Elnézem neked, ha közéleti személyiség vagy, hogy mellém állsz, amikor az ügyünkről van szó, mert mi ugye csak egy ügy vagyunk. A vakuk tüzében együtt mosolyogsz velem, talán pénzt is adsz, amiből telik majd gyógyszerre, tolószékre, kórházakra, amire a "magunkfajtáknak" szüksége lehet. Elnézem, ha amikor a fotó elkészül, már nem lesz türelmed végighallgatni, ahogy hálálkodom, mert lehetséges, hogy nehezebben beszélek az átlagosnál, te pedig sietsz, ilyesmire igazán nincs időd. VÉLEMÉNY
Néhány gondolat a Down-szindrómás Polgár Krisztina videóinterjúja mellé (Index, 2012. október 4.)
Szervusz, ne haragudj, hogy megszólítalak. Down-szindrómám van, talán kicsit nehezen fogod érteni, amit mondok, bocsánat.
Csak szeretném, ha tudnád, hogy elnézem neked. Elnézem, hogy félsz tőlem. Hogy ha meglátod, hogy a buszon utazom, inkább nem szállsz fel, de legalábbis átmész egy másik ajtóhoz, minél messzebbre. Elnézem neked, hogy nem nézel a szemembe, mert zavar, hogy te nem látod meg benne az értelmet, zavar a számodra talán üres vigyorom, amit te talán butának nevezel. Zavarnak a tétova mozdulataim, hogy nincs uralmam a testem fölött, zavar a szagom, ha esetleg aznap reggel nem volt, aki megmosdasson, mert nem mindegyikünk képes ellátni magát úgy, ahogy te. Ha volt, akkor zavar, hogy nem összeillő ruhák vannak rajtam, esetleg a cipőm nem megy a nadrághoz vagy a pulóveremhez.
Téged zavar, ha azt érzed, segítened kellene, átadnod a helyedet vagy megfognod a kezem, amikor leszállok, de nem teszed, mert nem akarsz hozzám érni, és zavar, hogy nem akarsz. Elnézem neked, mert nem tehetsz róla, téged így neveltek. Senki nem tanított meg arra, hogy kell bánnod velünk. Mikor kiskorodban megláttál egy hozzám hasonlót, aki azonnal rád mosolygott, amikor odapillantottál, megijedtél. Megkérdezted anyukádat, hogy mi baja a néninek, mire ő szánakozóan mérte végig a dülledt szemű alak-ot (talán épp engem), és szorosabbra fűzte az ujjait a kezeden: „ne bántsd, beteg szegény”.
Elnézem neked, hogy mióta felnőttél, nem változott benned semmi. Amikor a tévében látsz bennünket (tudod, azokban a riportokban, ahol mindig nagyon közelről veszik az arcunkat, azokban, amik a bezzeg-tetteinkkel vannak tele: bezzeg iskolába járunk, bezzeg boltba, bezzeg dolgozunk és barátságokat, szerelmeket élünk át), elszorul a torkod, hiszen te jó ember vagy. Akkor megmelegszik a szíved a bamba mosolyunk láttán, ami elől a buszon méterekre menekültél, és a tévén át a szagunkat se érzed, nem érinthetünk meg, nem szólhatunk hozzád.
Lehetséges, hogy ugyanolyan jó ember vagy, mint azok, akik rendszeresen almát dobálnak be az intézetünk kertjébe, mi pedig utánaszaladunk, mert gurul, és mert szeretjük az almát? A zsilettpengét vagy az üvegszilánkot, amit néha belerejtenek, már kevésbé, de akkor sem téged hibáztatunk, te nem tehetsz semmiről. Nem látnád, ahogy ők sem látnák, ha egy penge vagy az üveg szétszabdalná a beleinket. Hiszen bedobni nem más, mint jó tréfa. Egy tréfa, ami nem a te hibád és nem is az övék, mert ti nem láttok minket ott, az intézet kertjében, amikor felvesszük a földről az almát. Ki venné fel? Egy olyat, amibe penge vagy szilánk van?
Falak mögött, kerítések mögött vagyunk, nem ismertek bennünket. És falak mögött, kerítések mögött élsz te is. Ezért elnézem neked azt is, amikor harsány módon próbálsz segíteni, mert ezzel bebizonyítod - magadnak is -, hogy valóban az a jó ember vagy, akinek tartalak. Amikor ráförmedsz egy társadra a villamoson, hogy adja át nekem a helyet, mert „beteg, hát nem látják maguk, hogy beteg szegény?”, akkor tudom, hogy te igazán segíteni akarsz nekem. És villogó szemmel, harciasan szállsz szembe bárkivel, aki az ellenkezőjét állítaná. Mégsem érzem tőle jól magam, nem esik jól, ha betegnek neveznek.
EZT a posztot VACSKA írta blogunknak. Köszönjük!
Elnézem neked, ha közéleti személyiség vagy, hogy mellém állsz, amikor az ügyünkről van szó, mert mi ugye csak egy ügy vagyunk. A vakuk tüzében együtt mosolyogsz velem, talán pénzt is adsz, amiből telik majd gyógyszerre, tolószékre, kórházakra, amire a "magunkfajtáknak" szüksége lehet. Elnézem, ha amikor a fotó elkészül, már nem lesz türelmed végighallgatni, ahogy hálálkodom, mert lehetséges, hogy nehezebben beszélek az átlagosnál, te pedig sietsz, ilyesmire igazán nincs időd.
Én mindezt elnézem neked, az egészségesnek. Ha megígéred, hogy te is elnézed nekem, hogy itt élek, veled. Ha elhiszed, hogy én is érző lény vagyok, nem csak egy ügy, nem csak "az", akitől félni vagy akivel ijesztgetni lehet, esetleg szánni, sajnálni, mert nem olyan, amilyennek szerinted lenni-e kell annak, aki normális. Ha elfogadod, hogy nem szánalomra, hanem elfogadásra van a legnagyobb szükség, hogy az ember azt érezhesse, hogy ő is értékes, akkor se te, sem én nem fogunk többet falak mögött élni.
Ha hozzánk és Yoda mesterhez hasonlóan te is úgy érzed, hogy komoly zavar van itthon az Erőben, hogy ideje lenne, ha végre rólunk, egyszerű polgárokról is szólna ez az ország, ha bontás helyett építkezés kezdődne, akkor csatlakozz hozzánk a fészbukon! Klikk: az amerikai fiú a fészbukon
Ha tetszett a bejegyzés, megköszönjük, ha ajánlod ismerőseidnek!
Fontos: Ha van valami, amit szívesen megosztanátok velünk, akkor azt elküldhetitek erre a címre: azamerikaifiu@gmail.com
Mi is ez Az amerikai fiú? Néhány kölyök története a '80-as évekből folytatásokban... Szóval nindzsák és dobócsillagok, cowboyok és igazi western, úttörők, bicajok, krinolin és irodalom, némi mágikus realizmus meg egy kondér málnaszörp (klikk)... Az egykori szocreál, vöröscsillagos vidéki Magyarország. Meg persze vélemények és álhírek, időnként.
