Természetesen tisztába vagyok vele, hogy az emberek, köztük én is, ösztönösen tele vagyunk előítéletekkel az állami bürokráciával, pláne az adóügyekkel foglalkozó szervekkel kapcsolatban. De tény az is, rohadtul meg tudnak dolgozni érte időnként a nevezett szervek. Néha napján belefutok egy-egy normális ügyintézőbe, már-már elszégyellem magam az irracionális félelem (nem kamu) és ellenszenv miatt, amit zsigerből érzek a rendszer iránt, aztán pillanatok alatt sikerül egy-egy hivatali terminátornak lezúzni bennem az enyhülésre való törékeny hajlamot. Ez most egy korábbi saját történet, ami 100%-ban valós. Mivel több hasonló történetet kaptunk már tőletek, gondoltam, ez is izgalmas vagy inkább hajmeresztő történet lehet. TI ÍRTÁTOK
A hivatal Magyarországon szolgálat helyett csak hatalmat jelent. Ha bemész valahová ügyeket intézni, ritkán érzed meg azt, hogy az ott dolgozók tudják, hogy értünk vannak, hogy a mi adónkból élnek. Sokkal gyakoribb az a furcsa érzés, hogy a munkájuk csak gyűlölt teher, aminek fő okozója te vagy, a hétköznapi ember, aki csak szeretné tisztességesen és hivatalosan intézni a dolgait. Csak néhány olyan élményem volt, amikor azt tapasztaltam, hogy fontos vagyok, hogy segíteni szeretnének, szóval mindazt, aminek természetesnek kellene lennie. A hivatal hatalom, amit nem fél bizonyítani, ha okot adsz rá, és sajnos gyakran akkor is, ha nem. Kavics története valami ilyesmiről szól, köszönjük, hogy elküldte nekünk! (Ugyanakkor úgy tisztességes, hogy elismeréssel adózzunk azok előtt, akik jó szándékkal, odafigyeléssel, szakértelemmel és segítőkészen végzik a munkájukat)