A bürokráca simán kinyír. Téged, engem, mindenkit. Sok éve állandó fejlesztés, korszerűsítés, egyszerűsítés a szöveg, de egyáltalán nem biztos, hogy élve ki is jössz, ha egyszer beléptél az OEP, a MÁK vagy a NAV bármelyik ügyfélszolgálati kirendeltségének az ajtaján. Gyerekként azt hittük poén az Asterix 12 próbájában lévő bürokráciáról szóló rész, aztán kiderült, mindez kőkemény valóság. Ez a poszt, amit egy kedves barátunktól kaptunk egy ilyen történetről szól. Kalandra fel! TI ÍRTÁTOK
Múlt héten a következő történt velem: jó előre elterveztem, hogy végre elintézek egy fontos ügyet, amire a gyerekek betegsége és a mindennapi teendők mellett eddig sajnos nem volt időm. A lényeg, hogy igazolást kellett kérnem arról, mettől meddig vagyok jogosult a GYED folyósítására. Ehhez volt egy formanyomtatványom, a feladatom tehát mindössze annyi lett volna, hogy két dátumot, egy aláírást és egy pecsétet begyűjtsek az illetékes személytől. A munkahelyi ügyintéző azt mondta, forduljak ezzel nyugodtan a Kormányablakhoz, ott majd mindent megcsinálnak.
Egyértelműnek tűnt tehát, hogy a Kormányablakhoz kell mennem, hisz ott mindent egy helyen és egyszerre el lehet intézni. Korábban legalábbis ezt állították róla a megálmodói, most meg a munkahelyi ügyintéző. Biztos, ami biztos, azért felhívtam egy információs számot, hogy megerősítést nyerjen hipotézisem. Miután ismertettem ügyem részleteit a telefon másik végén ülő hölggyel, meglepetésemre tájékoztatott, teljesen rosszul gondoltam, az OEP egyik irodájában kell intéznem az ügyemet. Megköszöntem az információt, legalább megspóroltam egy felesleges utat, gondoltam. Felkerestem a megadott helyet, a bejáratnál utamat állta egy biztonsági őr (személy- és vagyonőr), akivel – pontosan mi köze is hozzá? – ismertetnem kellett, milyen problémával fordulok hozzájuk. Adott egy sorszámot, leültem, vártam, aztán 35-40 perc után szólítottak. Behívtak, majd kiderült, hogy nem is vagyok a rendszerükben, hisz közalkalmazott vagyok. (Meglepődtem, mert ennek az információnak a birtokában irányított ide a telefonos hölgy.) - Akkor hova kell mennem, hogy kitöltsék nekem ezt a papírt? – tettem fel a kérdést. Az ügyintéző azt tanácsolta, fáradjak át a Magyar Államkincstár kihelyezett tagozatára, ami nem messze van tőlük, de útközben azért érdeklődjem meg a munkahelyemtől, hogy biztosan ők számfejtik-e nekem a GYED-et.
Megérdeklődtem. Az ügyintéző kollegina kis hezitálás után elmondta, hogy bár a MÁK számfejti, de ők (a munkahelyem) utalják nekem az illetményt, így nem is tudja pontosan, hogy mi a teendő, de azért próbáljam csak meg a MÁK-ot.
Rendben. Elmentem hát a MÁK-hoz. A bejáratnál egy fehér inges, izgága, fiatal srác megkérdezte tőlem, hogy mi járatban? Elmondtam a problémámat, már rutinosan ment, ő volt az ötödik aznap, akit tájékoztatnom kellett. Ekkor ért a következő meglepetés, az ismertetett probléma alapján sajnos nem tudta biztosan, hogy melyik gombot is kellene megnyomnia az ügyintézéshez, ezért úgy döntött, megkérdezi a biztonsági őrt. Pontosabban csak kérdezte volna, de azt mondta, sajnos nem emlékszik mindenre pontosan, így arra kérne, hogy – a biztonság kedvéért - mondjam el az egészet a biztonsági őrnek is. Megdöbbentem, de engedtem. Kis tanakodás után az 5-ös gomb megnyomására buzdítottak, hallgattam rájuk, mi mást tehettem volna? Kezembe került egy újabb cetli.
Huszonöt perc után hívtak az ablakhoz, ahol elmondtam a problémámat, hetedszer. Az ügyintéző tájékoztatott, ő ebben nem tud segíteni, meg kellene nyomni a 10-es gombot, a Kormányablak számát, de valószínűleg ott sem fogják nekem kitölteni a papírt. Le kell majd adnom náluk a formanyomtatványt, ők majd elküldik az illetékes szervnek kitöltésre. Grrr! Megnyomtam az átkozott 10-est. Már előre féltem a folytatástól, de viszonylag hamar szólítottak. Egy kedves, fiatal, ugyanakkor tűztől égő szemem látványától kissé megszeppent hölgy érdeklődött: miben segíthet? Elmondtam megint. Kiderült, sajnos ő sem tud segíteni, mert ez a munkaügyi csoporthoz tartozik. De semmi gond, csak meg kell nyomni a 6-os gombot, ott majd segítenek.
Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, valami elszakadt bennem. Erőt vettem magamon, higgadt, de határozott hangon közöltem, én bizony már semmilyen gombot nem fogok megnyomni, átülök és kész, senki nincs még a környékén sem annak az ablaknak. A hölgy látta, hogy komolyan gondolom, így rendkívül gyorsan felajánlotta, hogy majd ő megnyomja. Nem vártam meg, átültem. Az ablak mögötti kollegina arrogáns hangon közölte, hogy húzni kellett volna sorszámot (nem azzal volt baj, hogy odaültem, hanem azzal, hogy szám nélkül), mert ugye a statisztika. Mondtam neki, hogy annyi sorszámot húzattak már velem itt, hogy pont nem érdekel a statisztika. Való igaz, nem ő tehetett róla, hogy türelmem végére értem. Ám legyen, a kurva életbe. Húzok, leülök nála ismét. Aztán miután kilencedszer is elmondok mindent, tőle is elutasító választ kaptam, sajnos nem az ő kompetenciája. Aki segíteni tud nekem az a bérszámfejtő, de ő „fent” dolgozik. Várjak türelmesen, fel fog telefonál neki. Majd szétvet az ideg, de reménykedem, hátha. De tíz perccel később csalódnom kell, sajnos az osztályvezetőnél van a kolléga, de az előtérben megvárhatom, jönni fog hamarosan. Megköszönöm remegő szájjal, végtelenül tehetetlennek érzem magam.
Fél óra várakozás után csörgött a biztonsági őr (!) telefonja, felvette, majd szólt nekem: engem kér telefonhoz a „fenti” ügyintéző. Az idegen hang arról érdeklődött, miben tud segíteni? Engedelmesen elmondtam tizedszerre is, hogy egy nyomorult formanyomtatványt kellene kitöltenie arról, hogy mikortól meddig vagyok jogosult a GYED folyósítására. Ekkor jelezte, hogy nekik nincs szükségük a formanyomtatványra, nekik van erre a célra saját. Legyek türelemmel – a nap eddigi részében mást se csináltam -, hamarosan lejön. 15 perc elteltével ismét csörgött az a telefon, ismét engem kértek, az idegen hang azt mondta: az előbb sajnos elfelejtette megkérdezni a nevemet… Elmondtam neki, egyébként ismét. Újabb negyedóra elteltével lejött hozzám a váróba, hogy mégis csak adjam már oda azt a formanyomtatványt. Megtettem. Ééééés, láss csodát, újabb 20 perc múlva már hozta is vissza a kitöltött papírt azzal az útravalóval, hogy ha felhívtam volna az információs számot, akkor ott egyből tudták volna, hogy kit kell keresni... Habzó szájjal mosolyogva megjegyezem a köszönöm után, hogy nem is szólnék egy szót sem, ha nem pontosan ez lett volna reggel az első dolgom. Búcsúzóul még hozzá teszi, mindezt a munkahelyemen lévő ügyintéző is elintézhette volna. Kezdem érteni az ámokfutókat.
Ha hozzánk és Yoda mesterhez hasonlóan te is úgy érzed, hogy komoly zavar van itthon az Erőben, hogy ideje lenne, ha végre rólunk, egyszerű polgárokról is szólna ez az ország, ha bontás helyett építkezés kezdődne, akkor csatlakozz hozzánk a fészbukon! Klikk: Az amerikai fiú a fészbukon
Ha tetszett a bejegyzés, megköszönjük, ha ajánlod ismerőseidnek!
FONTOS: Ha van valami, amit szívesen megosztanátok velünk, akkor azt elküldhetitek erre a címre: azamerikaifiu@gmail.com
Mi is ez Az amerikai fiú? Néhány kölyök története a '80-as évekből folytatásokban... Szóval nindzsák és dobócsillagok, cowboyok és igazi western, úttörők, bicajok, krinolin és irodalom, némi mágikus realizmus meg egy kondér málnaszörp (klikk)... Az egykori szocreál, vöröscsillagos vidéki Magyarország. Meg persze vélemények és álhírek, időnként.
Mostantól Politikai Ateista is Az amerikai fiú csapatában! Írásait keressétek a Sorok között c. rovatban!
