Az amerikai fiú

Blogunkon Az amerikai fiú című regény részleteit, véleményeket és álhíreket olvashattok.Itt találkozik a '80-as évek csukamájolaj-ízű valósága paranormális mindennapjaink részleteivel. A fejlécben szereplő kép Jan Erik Paulsen munkája.

Eddigi látogatóink száma

Csatlakozz hozzánk a fészbukon!

Figyelj csak, ez érdekes!

Van, amikor egy hajléktalan akar pénzt adni

2012.02.10. 07:05 Spejbl

Történetünk kezdetén, mikor brigádommal a Falk Miksa utcába keveredtünk kéményt építeni, kőművessegédi pályafutásom csúcsán jártam. Falk Miksa utca: mindenfelé antikvitásokkal kereskedő boltok, galériák, az utca végén meg egy nagy, kupolás ház tele öltönyös emberekkel, akik olyan szavakat használnak, mint: „népnemzeti”, „költséghatékony”, „leminősítés”, „államcsőd”, "nokiás doboz" és egy részük az Operának kizárólag a hátsó ajtaján szeretett közlekedni mostanság. Az utcában állt egy kis közért, a brigáddal odajártunk kajálni, kávézni. A bolt előtt álldogált egy hajléktalan. Ti írtátok

 

Kéregetett, adtunk neki. Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy volt rá példa, hogy kéregetéssel többet keresett, mint mi. Ezután már kevésbé adtunk. Bár az igazsághoz tartozik, hogy állítása szerint volt, hogy az öltönyösök is adtak neki, állítása szerint még olyan is, amikor nem keveset. Meglepődtem. Szóval így kezdődött az ismeretségünk. Aztán szünet következett.

A napokban az Örs vezér terén mászkáltam, és ott láttam régi ismerősömet a Falk Miksából. Hozzá kell tenni: a fickó, ahhoz képest, hogy az utcán él, teljesen rendben volt: ruhája rendezett, arca borotvált, modora kifogástalan. Látszott, hogy az utcán él, de az is, hogy nem akarja elhagyni magát. A „Fedél Nélkül” nevezetű sajtóorgánumot árusította. Láthatóan ki volt bukva. Odaléptem hozzá, megszólítottam. Azt mondta, parasztok az emberek (szó szerint idézek, t. bíróság). Leginkább az zavarta, hogy még csak vissza se köszönnek neki. Nem az, hogy nem kap pénzt, nem az, hogy ma is a padon szunyál. Nem. Ő azért volt kibukva, mert illedelmesen, szépen köszön (semmi tolakodás meg erőszakoskodás), erre vállrándítást vagy egy megvető pillantást kap válaszul, de legtöbbször még azt sem. Nem jó érzés, ha az emberrel azt éreztetik, hogy nem is létezik. Tényleg ki volt bukva. Erre nem tudtam mit mondani hitelesen. Én fűtött lakásban lakom, van mit ennem, van fürdőszobám, mosott ruhám, ha valaki bunkón viselkedik, akkor is mehet minden tovább. Neki ennyi van még, némi vágyódás, hogy emberként kezeljék. Javasolta próbáljam ki, milyen. Kipróbáltam. Borzalmas volt.

Ott álltam, én, a magam és mások szerint is viszonylag megnyerő külsejű fickó, és az emberek nemhogy vissza nem köszöntek, de nem is néztek rám. Kezemben a sajtóorgánum, köszönök, mosolygok, ők meg szaladnak el a közelemből. Ha nem tartom a kezemben az újságot, lehet, hogy visszaköszöntek volna. Talán meg is állnak beszélgetni.
A magyar olyan fajta ember, hogy csak annak segít, aki nem szorul rá? Az FN, mint ördögnek a szenteltvíz? Ki voltam bukva.

Aztán jött az angol. Azt kérdezte: Dzsellasziksz sztrít? Mondom (kifinomult angolságommal): Vatta? Ő: Dzsellasziksz. Erre a hajléktalan ismerős: Jelasics, nem? Mondom: De, biztos. Okés, az arra és arra van. És megmondta! Ő mondta meg! Én kicsit finomítottam rajta (adör szájt of dö sztrít), de mégiscsak ő segített. Az angol 1, azaz egy darab ezrest nyomott az ÉN kezembe, aztán eltűnt. Nyújtottam a lóvét a hajléktalan ismerősnek, és most jön a lényeg: a fickó, aki ma meg tegnap se tudta, hol alszik, meghalhat, megfagyhat bármelyik nap, kiköhögheti a saját belét, ha a társadalmon múlik, azt mondta: Én nem tudtam volna elmondani neki… Te tudsz angolul! És tuszkolta vissza a pénzt a kezembe. (a kép csak illusztráció) 

Nos, nem vagyok az elvek embere, de azért az, hogy egy hajléktalantól embertől fogadjak el pénzt (nem álszent szánakozás, lenézés beszél belőlem), nekem is túl sok lenne. Próbáltam meggyőzni róla, hogy inkább tartsa meg. Nem ment könnyen. Bizonygatta, hogy én szereztem. Azt mondta, engem illet. Ki voltam bukva. Végül sikerült rátukmálnom. Elköszöntünk.

Tanulság nincs. Gondolkodtam, miért nem fogadta el? Annyira jól keres? Talán az ezres nem is annyira nagy pénz neki? Nem valószínű. Láttam az arcán a döbbenetet, mikor az angol átnyújtotta a bankjegyet. Talán csak egyszerűen azt tette, amit emberként tenni kellene. Mindenkinek. Ő ma is az utcán alszik, én, te meg az öltönyösök meg otthon a meleg lakásban. Vajon legközelebb legalább visszaköszönünk neki? Esetleg azt mondjuk, hogy köszönöm nem, ha nem akarunk pénzt adni? Mert gyakran többet ér a pénznél, ha legalább azt éreztetik veled, hogy ember vagy. Ember, nem több és nem kevesebb.

Nemes András

Ha hozzánk és Yoda mesterhez hasonlóan te is úgy érzed, hogy komoly zavar van itthon az Erőben, hogy ideje lenne, ha végre rólunk, mindnyájunkról szólna a politika, ha bontás helyett építkezés kezdődne, akkor csatlakozz hozzánk a fészbukon! Klikk: Az amerikai fiú a fészbukon

Fontos: Ezt az írást őrült barátunk, Nemes András küldte el nekünk. Gondoltuk, érdemes megosztani veletek. Aztán meg azt gondoltuk, ha esetleg van valami hasonló történetetek, amit szívesen megosztanátok velünk, akkor azt elküldhetitek erre a címre: azamerikaifiu@gmail.com


Mi is ez Az amerikai fiú? Néhány kölyök története a '80-as évekből folytatásokban... Szóval nindzsák és dobócsillagok, cowboyok és igazi western, úttörők, bicajok, krinolin és irodalom, némi mágikus realizmus meg egy kondér málnaszörp (klikk)... Az egykori szocreál, vöröscsillagos vidéki Magyarország. Meg persze vélemények és álhírek, időnként.

Mostantól Politikai Ateista is Az amerikai fiú csapatában! Írásait keressétek a Sorok között c. rovatban!

Szólj hozzá!

Címkék: utca magyarország hajléktalan koldulás

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.