Kisgyermekkoromban sok évekig volt „szerencsém“ olyan családban nevelkedni, ahol mindennaposak voltak a verések. Mindennaposokat írtam, valójában persze voltak olyan napok is, amikor a "szeretet ezen megnyilvánulásait" többször is „élvezhettem“. Élvezhettük. Hogy kik? Édesanyám, aki ennek következtében meghalt, a testvérem, aki azóta is komoly lelki/pszichés problémákkal küzd és jómagam. De miért is kaptam a verést? Az állítólagos ok többek között a szeretet volt. Azért kaptam az ütéseket, rúgásokat, késsel történő fenyegetéseket. Csak azért, mert jó embert, okos embert akart belőlem nevelni a nevelőapám. Mert szeretett. Állította. Csak én 7 évesen képtelen voltam megfelelni az általa támasztott kritériumoknak, így nem volt más választása, meg kellett vernie. Sokszor, mert sosem tanultam a hibáimból.

Nagyon köszönjük olvasónknak, hogy elküldte nekünk saját történetét. Minden jót kívánunk neki!

Persze-persze, az atyai pofon, gondolhatják, mondhatják most sokan. Hiszen meg kell tanulnia a gyereknek, hogy az iskolában kitűnőnek kell lennie, egyetlen egy négyes érdemjegy sem férhet bele, ha már most link, mi lesz vele, ha felnő? Meg hát, hogy jön ahhoz a gyerek, hogy megzabálja a főtt húst a mosogatóból, amit egyébként a kutya evett meg? Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben a legjobb az éjszaka közepén fel ébreszteni, és mocskosul meg verni ezért. És még sorolhatnám az egyértelműnél egyértelműbb okokat egy kiadós bántalmazáshoz.

És persze már 7 évesen elkezdődött a folyamat az iskolában. Hogy valamit mondani kell, de az igazat nem lehet. Szóval maradt a "leestem a lépcsőről vagy az ágyról", hogy "a kutya elrántott", "véletlenül neki estem az ajtófélfának" stb. Egyetlen ember volt, akinek mindenről beszámoltam: az osztályfőnököm. Ő látta, hogy a vastag smink alatt, amit édesanyám reggel rám vakolt nem egy gyermeki „játékfolt“ feketedik, vérzik. Időnek kellett eltelnie, mire ténylegesen történhetett valami. Zsuzsa tanítónéni megmozgatott mindent, így az akkori jogi lehetőségeket kihasználva végül a legmegfelelőbb határozatot hozták: nagyszüleim neveltek a továbbiakban. Az édesanyám és a mostohaapám nem fellebbeztek. El nem fogadták ugyan, de nem fellebbeztek. Inkább a nagyszüleim lakásához járt(ak) randalírozni, kést az ajtóba állítani és fenyegetőzni. Több évnek kellett eltelnie, mire a zaklatások végérvényesen megszűntek.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy „és én"? Vajon feldolgoztam ezt az egészet? Egészséges felnőtt vált belőlem? A válaszom az, hogy nagyjából. Szerencsém volt. Sok segítséget kaptam, hogy feldolgozzam mindezt, a pedagógustól, aki segített kimenekíteni ebből a pokolból, a nagyszüleimtől, akik tisztességgel, szeretettel felneveltek, a tanulmányaim alatt végzett rengeteg órányi önismereti csoporttól és szupervíziótól, de egy valamit mégsem tudtam teljesen „legyőzni“: a félelmet.

Kb. 5-6 évvel azután, hogy már nem „látogattak“ bennünket nevelőapámék - így édesanyámmal sem találkozhattam, hiszen nem engedte szerető férje, hogy egyedül menjen bárhová is, legalábbis a szüleihez, hozzánk, a gyerekeihez biztosan nem - édesanyám a kórházból írt nekem levelet. Talán még ma is megvan valahol... Látni akart, mert nem tudta, hogy mennyi ideje van még hátra. Meglátogattam. Alig ismertem rá, 5 hónappal később meg is halt. Ebben az időszakban találkoztam újra a nevelőapámmal. 17-18 éves voltam már. Szinte felnőtt. Mégis gyomorgörcsöm volt akárhányszor megláttam. Rettegtem. Sosem tudhattam, vajon mire készül. Lesz-e nála kés, amit belém szúrhat? Vagy megüt, esetleg megrúg? Újra beleveri a fejemet a falba? Esetleg megerőszakol? De azért addigra valamelyest már megerősödtem lelkileg. Miután édesanyámat a halálos ágyán megverte a kórházban, minden bátorságomat összeszedtem, és kitiltattam a kórháznak arról az osztályáról. Gondolhatják, nem örült. Édesanyámat a patológián már az új barátnőjével „látogatta“ meg. (A történet érdekessége, hogy később volt annyi bátorság és erő ebben a nőben, édesanyámmal ellentétben, hogy feljelentse, így aztán sok év éves ámokfutása után börtönbe került végül egykori nevelőapám)

Azóta felnőttem. Ma már van két gyermekem. Lányok. A legjobb tudásom szerint próbálom nevelni őket. Bizony ők is zsiványok néha, de nevelésükhöz sosem választottam még eszközként az ütést. Elképzelhetetlennek tartom,hogy ezt bármikor is megtörténjen. Azt hiszem, kimondhatom, hogy nagyjából egészséges felnőtt lettem. De mi van azokkal a gyerekekkel, akik hosszú-hosszú évekig kénytelenek ebben élni? Akiknek nincsenek ilyen pedagógusaik, nagyszüleik? Akiknek senki nem akar/mer tudomást venni a bántalmazásukról? Mert mindenki fél: félti magát, a pozícióját, a munkáját, a családját, arra gondol, vajon mit gondolnak róla, ha ilyesmibe ártja magát meg hát ugye, az ilyesmi mégiscsak magánügy. Vagy csak egyszerűen pont nem érdekli, hiszen nem az ő baja! És persze még vagy száz kérdést fel tudnék tenni a gyermekvédelmi jelzőrendszerrel, a rendőrség és egyéb hatóságok munkájával kapcsolatban is, de nem teszem, mert rengeteg nagyon rossz és hárító választ kapnék.

Tartok tőle, hogy az ilyen „elhagyott“ gyerekekből lesznek a felnőtt Varga Istvánok... Meg azok közül is sokan, akik majd saját családjukban lelkiismeretesen alkalmazzák ezt a módszert, nem azért, mert élvezik, hanem mert csak jót akarnak a másiknak, azt szeretnék, hogy belőle is rendes ember legyen, mert ezt tanulták, mert nem volt más minta. És azok, akik nem tettek semmit ezek ellen a dolgok ellen, majd szétteszik a kezüket, csodálkozó képet vágnak hozzá és azt mondják, nem értjük, hogy hogyan és miért történhetett mindez!"

Elég volt a mellébeszélésből és a képmutatásból, hogy emberi életek szimpla pártpolitikai érdekek szintjére süllyedjenek. Mert nem titkokról van szó, ezekről a problémákról, ha nem is foglalkoztak vele, rég tudni lehetett. Sok-sok év bűne, hogy nem tett ellene senki sem.