Kinek és mire jó az Olimpia? Csak a pénzt viszi vagy értéket is termel? Hasznos a társadalomnak vagy az egész csak bohóckodás, cirkusz? Szükség van az élsportolók állami támogatására? Miért olyan nagy szám például Gyurta? Néhány embert sztárol a nép vagy tényleg kimondhatjuk, hogy az ő aranya, ezüstje, bronzza, a küzdelme kicsit a tiéd, kicsit az enyém is? És érthetően keserű-e a szájíze Magyari Péternek? VÉLEMÉNY
Lassan egy hete már, hogy Magyari Péter, az Index újságírója Gyurta és én címmel írt egy nem túl szerencsésen időzített cikket, ami nagy felháborodást váltott ki. Pedig a szöveg az én olvasatomban nem Gyurta Dánielről, hanem az újságíróról és annak frusztrációjáról szólt, arról beszélt, hogy szerinte milyen magyar kisembernek lenni, mások árnyékában élni meg arról, hogy sokan várnának még elismerésre, szeretetre itthon - mert az ember ugye ilyen -, de hiába.
Hogy pontosan kit akart megszólítani cikkével az számomra nem teljesen világos. Az államot? A szurkolókat? A magyarságot? A családját, az ismerőseit, a barátait? Azokat a személyeket, akik lebecsülik munkája értékét? Vagy egyszerűen csak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy mennyire könnyű szeretni a világversenyeken dobogóra állókat, azokat meg, akik mellettem vagy melletted ülnek a villamoson, mennyire nem? Kicsit zavaros a mondanivalója, inkább érezni, mint érteni vélem, hogy mit akart. Emellett azonban úgy vélem, kicsit szerencsétlen dolog volt egy olimpiai bajnokunknak és a szerzett aranyának szóló öröm idején publikálni, Magyari helyenként tényleg vicces szövegét, pláne úgy, hogy a szerző egy sportújságíró. Összességében azonban mégis számos olyan fontos dolgot érintett, ami nem sport, inkább társadalmi probléma, olyasmiket, amikről érdemes és szükséges beszélni..
Nem is szeretném tovább elemezni azt az írást, inkább rátérnék arra, hogy szerintem mi az, amit kapunk azoktól a sportolóktól, akik hazánk színeiben, a mi versenyzőinkként mennek el egy ekkora megmérettetésre. Kétségtelenül Magyari cikke és egy barátommal folytatott beszélgetés volt az oka annak, hogy én is elkezdtem agyalni azon, pontosan mi az, aminek egy sportsiker kapcsán örülünk?
Én nem vagyok nagy értője a sportoknak, nem járok meccsekre, a 2012-es kézi EB-re is csak véletlenül jutottam el, bár életem egyik legnagyobb élményével lettem gazdagabb Szerbiában, mégis izgalommal nézem, ha épp képernyő elé tudok ülni, a magyar versenyzők harcát. Egy kicsi ország versenyzői megmérettetik magukat a világgal. És valóban, az ő győzelmüket, akár jogosan, akár önbecsapás árán, de egy kicsit a magaménak is érzem. Sőt, ami még sokkal fontosabb a mienknek. Én alapvetően a tömegsport oldalán állnék, de amikor a mieinkért kell izgulni, az nem elméleti, hanem érzelmi dolog. Magyarinak igaza van, amikor arról beszél, hogy sok ember várna még figyelmet, érdeklődést, de az, hogy hiába, nem Gyurta hibája. Ebben a meglehetősen keserűnek tűnő gazdasági és időnként kifejezetten riasztónak tűnő belpolitikai helyzetben, ezek az emberek számomra kissé olyanná válnak, mint a népmesei legkisebb fiúk. Olyan személyek, akik felvillantanak valami reményt a hétköznapokban. Akik egész lényükkel azt üzenik, hogy soha nem szabad feladni. Teljesítményük egyik lehetséges olvasata, hogy igen, van bennünk erő, hogy kellő akarattal, munkával bármit el lehet érni.
Hogy ez az egész népmesei párhuzam hamis olvasat? Szimpla placebo? Lehetséges, hogy így van. De ha az is, akkor is erőt ad, akkor is jó érzés arra gondolni, hogy ez a nép sokkal több mindenre lenne képes, hogy van remény, ez pedig megfizethetetlen érték. Hogy egy olimpiai éremtől változik-e bármi a társadalomban? Nem tudom. Megoldódnak tőle a súlyos gazdasági gondok? Természetesen nem. Kiegyensúlyozottabbá válik a belpolitika? Csökken-e a szegénység, a radikalizmus, a korrupció, az indulat, a gyűlölet, az elcseszett törvények száma? Nem. Mégis, amikor ezekre az emberekre nézek, azt gondolom, pontosabban hiszem, hogy lehet ez másként is. A remény pedig, ha nem is kézzel fogható, a mindennapokban gyakran a túlélést jelentheti. Ez pedig nagyon-nagyon sokat ér, még akkor is, ha az Olimpia befejezése után, az öröm lassan kopni kezd, a problémák pedig maradnak. Mindenkinek a maga harcát kell vívnia. Én nagyon hálás vagyok ezeknek az embereknek, azért, amit adnak ennek az országnak. Nemcsak azoknak, akik címet szereznek, hanem mindenkinek, aki küzd, akinek látszik, hogy akar. Őszintén köszönöm!
Ha pedig cikkírásból is lenne olimpiai szám, akkor Magyariért is örömmel is izgulnék.
Ha hozzánk és Yoda mesterhez hasonlóan te is úgy érzed, hogy komoly zavar van itthon az Erőben, hogy ideje lenne, ha bontás helyett építkezés kezdődne, akkor csatlakozz hozzánk a fészbukon! Klikk: az amerikai fiú a fészbukon
Ha tetszett a bejegyzés, megköszönjük, ha ajánlod ismerőseidnek!
Fontos: Ha van valami, amit szívesen megosztanátok velünk, akkor azt elküldhetitek erre a címre: azamerikaifiu@gmail.com
Mi is ez Az amerikai fiú? Néhány kölyök története a '80-as évekből folytatásokban... Szóval nindzsák és dobócsillagok, cowboyok és igazi western, úttörők, bicajok, krinolin és irodalom, némi mágikus realizmus meg egy kondér málnaszörp (klikk)... Az egykori szocreál, vöröscsillagos vidéki Magyarország. Meg persze vélemények és álhírek, időnként.
