Ha igaz az, hogy az előző kormányzat alatt születő "hősöket" (az elnevezés természetesen nem minden esetben jelent valós értéket) a "hazugságok, a korrupció, a kiárusítás, az arctalan tőke sötét árnyéka és a hatalom érdekében bevetett rendőri brutalitás" hívta életre, akkor napjainkban vajon kikből lehetnek hősök?
Vélemény
Talán azokból, akik tiltakozni mernek a kormány dolgai ellen. Akik ki merik nyitni a szájukat, akik ki merik jelenteni, hogy nem látják, merre tovább, hogy nemcsak a jelenlegi kormányban nem hisznek, de nem látnak egyetlen olyan politikai erőt sem, ami képviselné őket. Bár véletlenül sem szeretném Mong Attilát, Dopemant és Lőrincz Róbertet egy kalap alá venni, személyük, illetve viselkedésük azért teszi őket közbeszéd tárgyává, mert vélhetően meglehetősen különböző okokból, de valós, mindenkit érintő problémákra reagálnak különböző módokon. Ami pedig biztos: mindig minden hatalom maga teremti meg az ellenségeit.
Az elnyomással és annak gyakorlóival szembeni harc, az igazságtalan hatalom elleni lázadás mint tiszteletreméltó magatartási forma Magyarországon meglehetősen mély gyökerekkel bír (ahogy például az íreknél is). Sok száz év telt el úgy, hogy vagy valamilyen megszálló nép diktálta a mindennapi élet szabályait vagy a "magyar nép" egy keskeny, hatalommal bíró elitje volt élet és halál ura. Természetesen voltak olyanok, akik mindkét helyzetben jó pozícióban voltak (alkalmazkodásból jeles), voltak, akik csak az egyiktől remélhettek hasznot (ők például míg örömmel élvezik az egyik kormány által biztosított hátszelet, később már lelkesen emelik fel hangjukat a hasonló, akkor már minősíthetetlen tartott esetekkel kapcsolatban) és persze olyanok is - a népesség legnagyobb része -, akiknek mindig csak az alávettség jutott. A hatalommal való szembehelyezkedés természetesen mindig kockázattal jár (minél nagyobb rizikóval, annál népszerűbb lehet egy-egy meghatározó képviselője), a hősök pedig - a történelmet szemlélve - legtöbbször szomorú véget érnek. Bár a közgondolkodásban legtöbbször a jó és a rossz nagy küzdelmeként jelentek, jelennek meg ezek a történelmi helyzetek, eseménysorok, egyáltalán nem garantált, hogy - amennyiben eredményesnek bizonyult a szabadságharc - az aktuális rosszat nem egy másfajta rossz követi majd, ahogyan például itthon a fasizmust követő kommunista diktatúra esetében történt.
Hőssé válni? A kiinduló helyzet nagyjából mindig ugyanaz: van az erősnek és elvetemültnek tűnő Hatalom, ami és/vagy aki gyakran valóban kellően erős és legalább annyira elvetemült, és van az a bizonyos legkisebb fiú, aki nem épp a legerősebb, nem épp a legügyesebb, de, ha esélytelenül is, kiáll a sárkány ellen. A legkisebb fiú szerepébe öltözött vagy öltöztetett személyekkel pedig könnyű szimpatizálni, idővel azonban kiderülhet, hogy a részletek mást mutatnak, mint a zsáner. Hősnek lenni romantikus és általában tragikus szerep egyszerre, csak évek, évtizedek távolságából látszik, hogy mi milyen eredményt váltott ki, hogy a vélt vagy valós rossz helyére nem került-e másik ugyanolyan, legfeljebb pepitában. Mert a hatalom birtoklása, akár Szauron gyűrűje, általában megteszi a hatását.
Hogy mindez miért izgalmas a számomra? Mert az elmúlt másfél év alatt nagyot fordult a világ, nagyobbat, mint azt korábban bárki feltételezte volna. A nyolc év legalább 85%-ban elcseszett dolgai után (Bajnaiéknak tulajdonítom a maradék 15% pozitívumot) nagy lelkesedéssel várt, jelenleg 2/3-os FIDESZ-KDNP koalíció végül, ha fordulatot hozott is, ez a fordulat nem feltétlenül abba az irányba történt, mint ahogy azt a korábban a FIDESZ-t messiásként váró szavazók tömegei remélték, hogy mennyi tudható ebből be a világgazdaság alakulásának, mennyi a spekulációnak és mennyi a kormány hibás elképzeléseinek, az most másodlagos. Az a fajta bizakodás és motiváció, ami az "országot kiárusító, sikkasztó, hazaáruló, hazug, pöffeszkedő, magyarellenes" -nek aposztrofált meglehetősen korrupt és gyakran egyértelműen dilettáns vezetés leváltását követelő tömegeket képes volt kivinni az utcára, az a fajta harag, ami képes volt százezreket egységbe kovácsolni, mára szétforgácsolódott vagy irányt váltott. A köztünk élő népmesei hősök víziójának újjászületése, melynek ikonikus figurái, mintha Ludas Matyi mellől bújtak volna elő (egy-két kivételtől eltekintve, mint például a Viszkis), leginkább a 2006-os rendőrattakokhoz köthetőek. A jogosan felháborodók táborának és a balhézni akaró, köztulajdont pusztító, időnként radikális eszméket valló, máskor szimpla B-közepes nagymenők keveredése a lehető legszerencsétlenebb keveréket adta, a nem megfelelő vagy botrányos rendőri magatartás, az egyértelmű túlkapások pedig csak súlyosbították a helyzetet. Ebben az őskáoszban a jogos vagy vélt sérelmeikből többen is ügyesen húztak hasznot, azzal hogy hősként álltak vagy hősöket állítottak a hősökre éhező nép elé. Így kapott a korábbinál sokkal nagyobb szerepet Révész Máriusz országgyűlési képviselő is "az elnyomó hatalom áldozataként", miután 2006-ban a FIDESZ október 23-ai rendezvénye után rendőrök bántalmaztak. (Esetének fontosságát mi sem hangsúlyozza jobban, mint az, hogy wikipédiás szócikkében egész életrajza és munkássága nem foglal annyi helyet, mint az, hogy miként bántalmazták. Illetve annak leírása, hogy miként gúnyolta ki Kuncze Gábor a parlamentben, valamint: hogy felmentették az elkövetőket.) De vélhetően az akkori események és közhangulat hatására gondolták úgy szélső jobbos csoportok, melynek tagjai magukat betyárokként határozták meg, hogy megfélemlítéssel, sőt, akár fegyverekkel, is el lehet hozni a szabadságot a politikai foglyoknak (Budaházy?), a magyaroknak. Mert ehhez ugye joguk van.
Aztán kevéssel később megtörtént a kormányváltás, egy új és félelmetesen erős (2/3-dal gyakorlatilag szinte mindent megtehet egy magyar kormány, amit csak akar), retorikájában, gondolkodásának számos elemében homlokegyenest mást képviselő hatalom került a trónra. Az MSZP-SZDSZ páros letűnése érdekében tanúsított erős összefogás pillanatok alatt hullott atomjaira. A nemzeti elkötelezettséget hangsúlyozó kormányzat viselkedésében nagyot csalódtak azok a szélső jobbosok, akik a biztos hatalom reményében szavaztak át, míg számos, a radikalizmusi iránt kevesebb érdeklődést tanúsító szavazót a remélt jólét és az ígért 1.000.000 munkahely füstté válása kezdte kiábrándítani, amit aztán rendesen megfejelt az erőteljes (intézményi, anyagi és gondolati) központosítás, annak nyílt vállalása, hogy a kormányzat nem különösebben kíváncsi az emberek véleményére, sőt, - lásd médiatörvény - azt sem tartja kívánatosnak, hogy úgy, ott és akkor mondhassák el azt, ahol és ahogyan kedvük tartja. S most vissza kanyarodhatunk az első bekezdéshez, egyetlen dolog biztos: minden hatalom maga teremti meg az ellenségeit. napjainkban leginkább azok lehetnek hősök, akik tiltakozni mernek a kormány dolgai ellen, akik ki merik nyitni a szájukat, akik ki merik jelenteni, hogy nem látják, merre tovább, hogy nemcsak a jelenlegi kormányban nem hisznek, de nem látnak egyetlen olyan politikai erőt sem, ami képviselné őket. Akik nem asszisztálnak a képmutató összemosolygásokhoz. Így kerülhet egyszerre szóba, ha különböző okokból is, Mong, Dopeman és Lőrincz Róbert.
Mong Attila egy állami fenntartású rádió élő műsorában mert némasággal tiltakozni a sokat vitatott médiatörvény parlamenti elfogadása miatt. Majd kiszivárogtatni "ezt-azt" a közszolgálati televízióknál tapasztalt meglehetősen botrányos és egyedi, uram-bátyám reklámértékesítéséről.
Dopemant én soha nem szeretem, különösebb fantáziát soha nem láttam a dolgaiban. Azonban Bazmeg! című számával, aminek szövegénél kevés egyszerűbb ugyanakkor sokak életérzését visszaadó dalszöveg(?) régen került már elő. Ez a szám vélhetően örökre a Belga Nemzeti hip-hopjának árnyékában marad, ami sokkal cinikusabb, viccesebb és intellektuálisabb, ha nem érzi úgy tizenöt igaz magyar, hogy feljelentést tesz, mert ugye az azért már mégiscsak sok, hogy a himnusz sorait is belekeveri a bazmegelésbe Pityinger, ettől a feljelentősditől azonban azonnal és egyértelműen hőst csináltak belőle. Hőst, aki megfogalmazza mindazt, amit a piacon, a buszmegállóban meg otthon beszélnek az emberek. Azok az emberek, akiknek az életében a rideg magyar valóság nem nagyon találkozik azzal a teátrális pátosszal és modorossággal, ami nemcsak a himnusz soraiból, de a képviselők retorikájából és stíluskellékeiből is gyakorta visszaköszön. (Persze a két számot nem igazán lehet összehasonlítani, kiknek, milyen üzenettel és milyen aktuális helyzetben szól, ki a célközönség)
Lőrincz Róbert? Azt hiszem, az ő története a legbetyárosabb. Van egy kisember, aki gondol egy nagyot, és ellop egy pénzszállítót 1,2 milliárd Forinttal. Nincs vér, nincs erőszak, van egy kisember, aki rossz körülmények között él, de talán élhetne másként is... Én ugyan szimpla bűntényként értelmeztem a dolgot, ezért is lepődtem meg, amikor a szomszéd bácsival beszélgetve egyszer csak azt mondta, hogy ő nagyon sajnálja, hogy elkapták azt az embert. "Miért ne mert volna arról álmodozni, hogy gazdag ember legyen belőle? Miért csak azoknak több pénzük, akik már amúgy is gazdagok, akik ott ülnek a parlamentben?" És ami a legfurcsább volt számomra, hogy azóta már több embertől is hallottam ugyanezt: miért minden csak a politikusokról szól? Tényleg: miért?
"- Az úton végig kell menni, jóllehet nagyon keserves. És sem erővel, sem bölcsességgel nem jutunk messze rajta. Az utat éppoly reménnyel keresheti a gyönge, mint az erős. Nem ritkaság, hogy ez a tettek sora, amelyek a világ kerekét igazgatják: kis kezek hajtják végre őket, mert közben a nagyok szeme másfelé tekint."
Ennek a posztnak egyetlen célja, hogy valamennyire vizsgálja, mitől és miért azok lesznek a közbeszédben meghatározó, időnként szimpatikus figurák, hősök, akik. Az általam említett személyeket nem akarom egymáshoz hasonlítani, osztályozni, ítéletet mondani munkásságukról, személyükről, azt majd megteszi az idő helyettem. Nem állt szándékomban politizálni. Ez van.
